Chapter One - The beginning

Üdvözlök mindenkit! Igen, elérkezett a várva várt pillanat, és meghoztuk a legelső részt a blogunkra. Reméljük, elhozza a várt szintet, és senki sem fog csalódottan leiratkozni a blogról. Igen, itt még nem nagyon történik semmi különös, de semmit sem lehet a közepébe vágva kezdeni. Szóval, jó szórakozást kívánunk, és hirdessétek az igét: #wewantVoidStilesback
Laurette & Dia

Csipp-csepp. Csipp-csepp. Néma csendbe burkolózva figyeltem, ahogy az esőcseppek az autó ablakának ütköztek, majd mintha csak könnycseppek lettek volna, elfolytak. Nem akartam az előző estére gondolni, arra, hogy hallottam anyát, amint sírva telefonált egy barátnőjének. Nem akartam arra gondolni, hogy a szüleim közös életének talán itt a vége.

A kedvemen az időjárás sem segített. Szeptember első napja, a suli kezdete, a napsütés és a jó idő helyett azonban csak esőt és ködöt kaptunk. Nem épp a legjobb kezdés. Apám is csendben ült mellettem, mióta elindultunk, az útra koncentrált. Nem akartam megtörni a csendet, nem akartam beszélgetni. Csak ki szerettem volna szállni az iskola előtt, hogy bemenjek, és úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Szerencsére nem kellett sokat utazni ahhoz, hogy a lakásunktól odaérjünk a sulihoz, de ha már az időjárás ilyenre fordult, apa felajánlotta, hogy elfuvaroz. Én pedig nem mondtam nemet. Ez is az egyik előnye annak, ha valaki olyan kisvárosban lakik, mint Ivywood.

Az autó lassan bekanyarodott az iskola parkolójába, jelezve, hogy itt az ideje kiszállnom, és elkezdenem az új tanévet. Kezem már az ajtó felé lendült, mikor apám, egész úton először, megszólalt.

- Mel… Ami engem és anyádat illet. – kezdett bele, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Apa. Ez a ti dolgotok, nem az enyém. Én nem szeretnék beleszólni. Remélem megérted!

Apám csak bólintott egyet, amiből értettem, hogy nem szeretne mást mondani, ezért kipattantam a járműből, és befutottam az iskola épületébe. Mivel Ivywood nem egy nagy város, az iskolában sem tolongott ezer meg ezer diák, mindösszesen 500 tanulóval büszkélkedhettünk. A környező települések lakói inkább íratták be gyereküket egy nagyobb, de távolabb lévő iskolába, reménykedve abban, hogy a csemetéjük ott majd normálisabban fog tanulni. Hiú remények, de majd rájönnek.

Néhányan rám köszöntek azok közül, akik már egy ideje ide járnak, azonban az új diákoktól csak érdeklődő tekinteteket kaptam, semmi mást. Ez volt a 3. évem a gimnáziumban, és eléggé népszerűnek számítok. Nem vagyok egy méhkirálynő, de elég ember ismer ahhoz, hogy elmondhassam, nem csak egy név vagyok a sok közül. Reméltem, hogy most is minden olyan simán megy, mint az előző két évben, és a jegyeimen sem rontok. Sosem voltam a legjobb tanuló, de volt elég eszem ahhoz, hogy minimum a közepes szintet megüssem, és elég sok négyes is helyet kapott a bizonyítványomban.

A termünk közelében jártam már, mikor a hátam mögül egy ismerős hangot véltem hallani.

- Atya ég, ki ez a tiniribi itt előttem?

Mosolyogva fordultam meg, és néztem rá a velem szemben álló szőke szépségre. Amanda Blue, a legjobb barátnőm, aki egész Ivywoodban a szépségéről híres. Magassága a 180 centimétert súrolja, teste pedig olyan formás, hogy simán lehetne egy világhírű szupermodell. Arca tiszta és gyönyörű, hatalmas szemeivel fel tudja falni az összes létező fiút. Amit persze ők nem bánnak. Ugyanis barátnőmet nem csak jó génekkel, de méretes mellbőséggel is megáldotta az ég. Talán ezért is szokták a háta mögött csak Mandinnyéknek szólítani.

Hatalmas boldogság áradt szét bennem, és egyből magamhoz rántottam a lányt, és az ölelésembe zártam. Egész nyáron mellőznünk kellett egymás társaságát, ugyanis ő a világ másik felén nyaralt, valami rokonainál. Viszonozta ölelésemet, majd mosolyogva eltolt magától.

- Na mizujs kislány? Borzasztóan hiányoltalak!

- Csak a szokásos. Végiguntam a nyarat, sorozatokat néztem, meg persze a helyes fiúkat. – kacsintottam rá, mire nála beindult a vadászösztön.

- Igen? Csak nem akadt végre valami udvarló, akit még én is elfogadok?

Hangosan felnevettem, mire a körülöttünk állók mind felénk fordultak. Azonban Mandy csak hátradobta szőke hajzuhatagát, és magával húzott a terembe. Odabenn volt már a baráti társaságunk fele, így mikor beléptünk, hangosan köszönve fogadtak minket. Jókedvűen foglaltunk helyet, és egyből beszálltunk a beszélgetésbe, ami mi másról, mint a nyárról szólt. Mindenki azt ecsetelte, hogy melyik ország tengerpartján napozott, esetleg hány lányt vitt fel a szobájába. Igen, a fiúk néha hajlamosak túlzásba esni, de így szeretjük őket. Én pedig csak csendben ültem, és hallgattam őket. Elvégre mit mondhattam volna? Hogy nem voltam sehol sem nyaralni, mert a szüleim összevesztek, és lemondták az utat? Hogy egész nyáron csak azt hallgattam, hogy anyám éjszakánként bőgve alszik el? Hogy nekem kellett vigasztalnom az öcsémet, hogy ne féljen, mert nem lesz semmi baj? Nem, úgy éreztem, erről még nem tudok beszélni. De természetesen Mandy látta rajtam, hogy valami nincs rendben, és ezt szóvá is tette.

- Mel, jól vagy? Annyira fancsali képet vágsz.

Erre feleszméltem, és csak megráztam a fejem. Hat kérdő szempár meredt rám, mire csak kinyögtem egy választ.

- Nem, minden rendben. Én csak fáradt vagyok. – hazudtam. Nagyszerű. Még szerencse, hogy eléggé jól megy, így néha be tudtam vetni, ha valamit el szerettem volna titkolni mások elől.. Ők folytatták a beszélgetést, én pedig tovább hallgattam őket, egészen addig, míg meg nem szólalt a csengő, elküldve minden diákot, hogy menjenek a termükbe. A társaságunk is szétoszlott, mindenki helyet foglalt a saját asztalánál. Meglepődve vettem észre, hogy a mellettem balra lévő asztal üres. Kérdőn fordultam Mandyhez.

- Hé, Rebecca merre van?

Barátnőm megvonta a vállát. Márpedig ha ő nem tud valamit, az már nagy szó. Az osztályfőnökünk sietve érkezett a terembe, becsapva maga után az ajtót. A negyvenes évei elején járó fickó volt, hosszúkás arccal, és kevés hajjal. Nem volt túl jóképű férfi, de annál rendesebb. Valamint mindig vidám volt, ezért sem tudtuk hova tenni a hirtelen idegességét. Gyorsan körbepillantott az osztályon, majd megköszörülte a torkát.

- Nos, üdvözlök mindenkit újra itt. Egy újabb tanév, egy újabb lehetőség nektek…

A tanár hamar ledarálta a szokásos szöveget arról, hogy milyen dolgaink és kötelezettségeink lesznek az adott tanévre, valamint idén is jól kell teljesítenünk, ésatöbbi. Majd mikor ezzel végzett, tekintete a mellettem árválkodó asztalra tévedt, és egy hatalmas sóhaj szaladt ki belőle.

- Nem tudom, mennyien vagytok tisztában vele, de Heather már nem tagja az iskolánknak. Ez borzasztóan elszomorító tény, mert egy okos és tehetséges lányról van szó. Azonban… hát, hogy fejezzem ki magam? A sors nem épp úgy akarta, ahogy azt szegény tervezte.

Mindenki értette a burkolt célzást. Heather valóban nagyon okos lány volt, mindig mindent tudott, és szívesen segített azoknak, akik valamit nem értettek. Ezért is lepett meg mindenkit, mikor elterjedt a hír, hogy a nyár folyamán öngyilkosságot követett el. Mindenki értetlenül kérdezgette a másikat, hogy mi történt, de pontos választ senki sem tudott adni. A szülei az eset után el is hagyták a várost. Érdeklődve néztem továbbra is a férfit, hogy ezután mi következik.

- Azonban, hogy mondjak valami bíztatót is, senki se aggódjon, ugyanis jövő héttől új tanuló érkezik az osztályunkba. De hogy még a lányok kedvére is tegyek, elárulom, egy fiatalember lesz az.

Az osztály női tanulói egyszerre kezdtek fészkelődni és sutyorogni, még Mandy is ide-oda forgolódott. Csak én voltam az, aki továbbra is az osztályfőnökünket figyeltem, akinek tekintete rövidesen rám vándorolt, mire végigfutott a borzongás az egész testemen…

Gyors kis köszöntő - Avagy meghódítjuk a világot

Üdvözlünk mindenkit szerény kis blogunkon. Most nem fogunk kilométereket írni, hogy bemutatkozzunk, elég annyi is, hogy ezt a blogot ketten vezetjük. Egyikünk Laurette Lemaire, akit már ismerhettek a Mad Hatter nevezetű blogról. Másikunk pedig Kerepesi Dia, aki még nem túl jártas ebben a világban, így inkább meghúzódik a háttérben.

És hogy milyen bloggal is érkeztünk nektek?

Azt hiszem, most a Teen Wolf és/vagy Dylan O'brien fanok örülhetnek, ugyanis a blogunk nem másról fog szólni, MINT A NOGITSUNE ÁLTAL MEGSZÁLLT STILES STILINSKIRŐL. Nem tudom, ezt miért írtam így, de hát hatásfokozás kell.

Nem is szeretném túlságosan húzni az időt, íme itt egy rövid összefoglaló:

Mellony Hart egy teljesen átlagos lány, aki boldogan éldegél a barátaival, iskolába jár, minden rendben van vele. Azonban egy nap felbukkan az életében Stiles Stilinksi és ez az egész felfordul. A lány megtelik gyűlölettel, összeveszik a barátaival, és úgy tűnik, kezd teljesen kifordulni magából. Ekkor az iskolában csak boszorkaként emlegetett lány elmondja neki, hogy különleges képességgel rendelkezik. Mellony-nak el kell játszania, hogy Stiles kis rabszolgája lett, majd meg kell ölnie. Azonban a sztori máshogy alakul. Vajon képes a gonosz szerelembe esni? Vajon egy lány tud rossz döntést hozni? Lehet, hogy nem happy end a vég?

Ha felkeltettük az érdeklődésedet ezzel a nyúlfarknyi összefoglalóval, akkor ne habozz feliratkozni a blogunkra, nehogy lemaradj a történtekről!

Puszil mindenkit:

Laurette & Dia